|
|
Hogyan dolgoztunk a Collectief Walden Szélcsendélet c. előadásának budapesti adaptációján
A 2021-es programunkban szereplő külföldi projektek közül nagyon fontosnak tartjuk a holland Collectief Walden Szélcsendélet (eredeti címén Windstilleven) c. előadás adaptációját – nem csupán azért, mert évek együttműködésének gyümölcseként született, hanem azért is, mert valójában ez a „turnézás” azon módja, amit hosszútávon követni szeretnénk. A nemzetközi előadóművészeti világban egy ideje buzz-word-nek számít a „slow touring”, amit nem csupán népszerű trendnek, hanem valóban érvényes példának tartunk, s azon a területen, ahol mi dolgozunk, vagyis a hely- és kontextusspecifikus művészetek terén pedig kifejezetten egyre alapvetőbbnek érezzük. A külföldi művészek hosszabb időre érkeznek a meghívó félhez, több időt töltenek a produkció helyi bemutatásának előkészítésével – emellett az adaptáció gyakran kollaboratív alkotás folyamatán keresztül történik, ami különböző területekről von be résztvevőket, továbbá a potenciális közönséget már az adaptációs folyamat során igyekszik megszólítani, nem „csupán” egy kész produkciót szervíroz számukra az előadás formájában.
A Collectief Walden Windstilleven előadásáról először 2016-ban hallottam Thomas Lamers-tól, a társulat egyik tagjától – egyébként épp itt, Budapesten, egy nemzetközi szakmai programon, majd 2017-ben láttam magát az előadást az észak-hollandiai Terschelling szigetén. Ami rendkívüli módon megragadott az előadásban, az a hihetetlen precizitás, ahogy a különböző rétegek organikusan egymásra rakódnak, és a központi téma köré rendeződnek. Az előadás egyfelől egyaránt felhasznál tudományos tényeket, irodalmi utalásokat és az előadók nagyon személyes történeteit, másfelől ezt az összetett narrációt „beleírja” magába a tájba, ami mind „szereplőként”, mind helyszínként megjelenik, mindezt pedig nem passzív nézőként, hanem aktív résztvevőként tapasztaljuk meg, hiszen az előadás során végigsétálunk az említett tájon, fizikailag is megtapasztaljuk azt. A táj narrációja így a helyspecifikus szöveg mellett szervesen kiegészül a vizuális világgal, amelyben az adott tájat egy nagyméretű camera obscura segítségével láthatjuk teljesen más szemszögből. Az egyszerre szenzoriális, érzéki, valamint intellektuális befogadás, tapasztalat teszi az élményt organikus egésszé.
Az előadás precíz összetettsége két alapvető komponensnek köszönhető: egyrészt az alkotásra rendelkezésre álló (a magyar előadóművészeti struktúrában gyakorlatilag elképzelhetetlenül hosszú) idő, valamint a társulat multidiszciplináris összetétele – ami alatt nem a különböző művészeti ágak együttműködését kell érteni, hanem a művészeti és nem művészeti területek találkozását. A társulat tagjai között van egy filozófus, aki mellette dramaturg is, egy biológus, aki zenész is, egy színész, aki különben a díszletek kivitelezéséért felel, és egy grafikus, aki előadóként vesz részt a produkciókban.
Amikor az előadás budapesti meghívása mellett döntöttünk, egyértelmű volt, hogy nem „csupán” egy kész előadást szeretnénk megmutatni, hanem annak „mélyebb” adaptációjára törekszünk. Ehhez az időt megkaptuk – egyrészt a megvalósításhoz szükséges forrásokat csak több éven keresztül tudtuk előteremteni, másrészt a pandémia is közbeszólt, így végül – az első helyszínvizittől a bemutatóig – 2 és fél év állt rendelkezésünkre, hogy a helyi adaptáción dolgozzunk, amely során különböző helyi résztvevőket vontunk be a munkába.
Az adaptáció első, vagy talán nulladik lépése mindig a megfelelő helyszín kiválasztása, ami (mint minden erőteljesen kontextusspecifikus alkotás esetében) nem csupán egy tetszetős fizikai hely kiválasztását jelenti, hanem a lehetséges helyszínek tágabb kontextusának megismerését, illetve ideális esetben annak feltérképezését, hogy a helyi közösség és kontextus számára mit „adhat” a projekt megvalósítása. Ebben a lépésben Ivanyos Ambrus, a Meetlab társulat egyik alapítótagja segített, még 2019 márciusában – ekkor választották ki közösen a Népsziget északi részén elterülő Palotaszigeti részt.
Ezt követően a holland művészek szakemberekkel és helyi lakókkal folytatott (szerencsésebb esetben személyes, kevésbé szerencsés időszakokban online) beszélgetések során gyűjtöttek háttértudást a területről urbanisztikai, földrajzi és biológiai szempontból, de ugyanúgy a mindennapi életről, az itt élés szépségeiről és nehézségeiről (külön köszönet a beszélgetésekért Lohász Cilinek, Szemerey Samunak és Tóth Jocónak).
Ezzel párhuzamosan az eredetileg a holland homokdűnékre tervezett és a bemutató óta elöregedett központi díszletelemet is újraterveztük – e folyamatba mindenképpen egyetemistákat szerettünk volna bevonni, és a Budapesti Műszaki Egyetemen meg is találtuk azt az elkötelezett partnerünket Lassu Péter tanársegéd személyében, akinek vezetésével és segítségével a Rajzi és Formaismereti tanszék 2020 tavaszi féléves kurzusa keretében a résztvevő hallgatók elkészítettek 5 tervet a díszletre, amelyek közül – havi rendszerességű online konzultációk során – a holland művészekkel közösen kiválasztottak egyet, amelyet 2020 nyarán le is gyártottak (bár az eredetileg a Placcc 2020 keretében bemutatni tervezett színházi előadást a járványhelyzet miatt kénytelenek voltunk elhalasztani, a díszletet önálló installációként 2020 szeptemberében kiállítottuk).
Végül az adaptációs munka a magyar előadók bevonásával folytatódott, a budapesti adaptáció esetében ugyanis a holland művészek „csak” néma előadókként vettek részt, szerepüket „átengedve” a magyar előadóknak, akikkel viszont alaposan át is dolgozták, személyre szabták az elhangzó szövegeket – illetve a zenét is, ami az eredeti előadás szaxofonja helyett itt egy másik „lélegző” hangszeren, tangóharmonikán szólal meg. Akárcsak az eredeti szereposztásban, a budapesti adaptáció esetében is több résztvevő más területről érkezett az előadóművészethez: Nyáry Pál fizikusból lett drámainstruktor, Móser Ádám pedig összehasonló irodalom szakon végzett, mielőtt a zene mellett kötelezte volna el magát.
(Nánay Fanni)
A Szélcsendélet budapesti adaptációján végzett többéves komplex és kollektív munkát nem csupán a létrejött előadás kiemelkedő művészeti értéke miatt tartjuk rendkívül lényegesnek, hanem azon keresztül elkezdtük annak lehetőségét kutatni, hogy egy meghívott külföldi színházi előadásnak hazai művészek közreműködésével születő budapesti adaptációja köré hogyan szervezzünk közönség helyett közösséget, azáltal, hogy az előadást tágabb kontextusba helyezzük. A módszer lényege abban rejlik, hogy egyfelől kihasználtuk az alkotófolyamat egyes elemeiben rejlő kommunikációs potenciált, és a produkció budapesti adaptációja során olyan csoportokkal dolgoztunk együtt, akiken keresztül közvetlenül és közvetetten is új közönségréteget sikerült megszólítanunk.
Az adaptáció során három olyan fontosabb aktivitásra került sor, amely az alkotófolyamatnak a célzott közönség felé történő kinyitásán keresztül eredményes kommunikációs eszközként is funkcionált: az előadás díszletelmének a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatóival való újratervezése és megépítése, a választott helyszín közvetlen környékén élőkkel, valamint szakemberekkel folytatott beszélgetések, interjúk, illetve egy színházi workshop.
- Kollaboratív díszlettervezés a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Rajzi és Formaismereti tanszékének hallgatóival
A BME kurzus kiírása:
http://www.rajzi.bme.hu/hu/234-hirek/571-tt-1-spring-studio-collectief-walden-placcc-festival
Visszajelzés a kurzus egyik hallgatójától:
„A tervezés kezdetén több szigorú feltétellel kellett szembenéznünk, amelyeket a megrendelő (Collectief Walden) kért. Egyrészt nehéz volt minden igényt kielégíteni, másrészt igazi építészeti tervezési folyamatnak tűnt, hiszen tudtuk, hogy a jövőben megépülhet. Először meg kellett ismerkednünk a Collectief Walden mentalitásával, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem nekik, hanem velük együtt tervezünk. Ebben a hangulatban tájékozódtam korábbi projektjeikről, majd színházi emberként próbáltam lélekben megközelíteni az ötletet. Miután jól ment, el kellett kezdenünk gondolkodni az anyagokon és a részleteken. A legnehezebb az volt, hogy kiderítsük, hogyan lehet az összecsukható szerkezetet könnyen mozgatni, a másik pedig azt, hogy a tető alulról alátámasztás nélkül maradjon a megálmodott helyzetben. De az igazi munka az asztalos stúdióban következett, ahol minden beállítással meg kellett birkózni, hogy megismerjük a használt berendezéseket. Nagy élmény volt ráébredni, hogy az építkezés során mennyi minden múlik a helyszínen.” (Csongor)
Sajtóvisszhang:
https://www.octogon.hu/epiteszet/szinhazi-diszlet-kollaborativ-tervezese-a-bme-n/
2. Stories of the landscape két alkalmas térspecifikum színházi workshop művészeti egyetemek hallgatóinak
A színházi workshop felhívás
— NYÁRI WORKSHOP — AUG. 18-19. — NÉPSZIGET
A Collectief Walden (Hollandia) 2016-2017-es WINDSTILLEVEN című előadását gondolja újra nálunk a PLACCC Fesztivál keretében, augusztus végén. Az előadások mellett (amiket a Népszigeten tudtok megnézni augusztus 26-28 között) most részt vehettek egy művészeti hallgatóknak szánt workshopon.
Időpont: augusztus 18-19. 16:00-19:00, Népsziget
ANGOL nyelven (tolmácsot biztosítunk)
Stories of the landscape
A concept development workshop by Collectief Walden.
Our immediate environments are full of stories, drama and metaphors. A story about a long and unhappy marriage is best told near an old, poorly maintained bridge. A developing square is a great site to stage a performance about solidarity between generations. And where better to reflect on change and loss, than on a river bank? Landscapes can be a poem about who we are.
A biologist, a philosopher, a volunteer and a salesperson would hear a different story, when looking at the exact same landscape. This concept development workshop aims at creating clear and powerful images and concepts, while telling multiperspectivist stories. Within traditional black box theatre, sets are designed from scratch. With site specific theatre, you build on what’s already there. Ignoring the site would negatively impact your show. ‘Listening’ to it will greatly enhance it. How can you make great dramaturgical connections between landscape and story in your concepts, that are not too obvious but also not too obscure either?
Visszajelzések a színházi workshop résztvevőitől
Emlékszem, viszonylag sok időbe telt, mire megnyíltam a táj által mesélt történetek előtt. Hiába vettünk fel zajvédő fülvédőt, beletelt egy kis időbe, míg elfogadtuk, hogy nem kell hallanunk a madarak hangját, a szúnyogok zümmögését, a lábunk alatt reccsenő faágak hangját, vagy azt, ahogy a Duna hullámai csapkodják a partot, mivel nem nekem kell elmesélnem egy másik történetet a természetről: most a természet meséli el a saját történetét nekünk. Megtanultam kíváncsinak lenni, kitartónak és türelmesnek lenni. (Orsolya)
Collectief Walden workshopja során sikerült visszakapcsolódnom a városi természethez. Megtanultam ihletet meríteni a környezetemből, olvasni és újraolvasni a környezet lenyomatait, fogadni a művészek és a résztvevők véleményét, másképp nézni a szaktudást, látni, hogyan tud egy táj mesélni vagy a közös tudásra és gondolatokra hivatkozni. Megtapasztaltam a közös kísérletezést és rituálékat, és ötletet kaptam, hogyan dolgozhatok különböző műfajú szövegekkel. (Anna)
Számomra a workshop azt a fajta figyelmet tanította, hogy meglássam a környezetemet, igazi kíváncsisággal keressem a történetét. El lehetett kicsit hagyni a nagyvárosi idegállapotot, és két lépéssel közelebb kerülni ahhoz, ami körbevesz. A srácok nyitottsága és hite, hogy mindenből lehet színházat / művészetet csinálni, nagyon inspiratív volt. Az előadás pedig újszerű élményt nyújtott, ahogy játszott a néző érzelmeivel, érzékelésével, szellemével is. (Dorka)
|
